Szülővé válni...

felelősség...

 a születendő baba...

környezetünk, szeretteink...

önmagunk...

és partnerünk, a  másik ember a "szülőtárs" iránt.

Nincs abban semmi csodabogárság, ha / ahogyan a terhesség mindennapjai során a nő -jó esetben- mentálisan is anyává érik / a baba születésének hírétől, a felbukkanó érzések, gondolatok hatására a férfiban is felébred a felelős apa. 

Bár nem vagyunk egyformák, azt gondolom, a nők többsége összetenné a két kezét, ha ezt cselekvő törődésképp érezhetné, élvezhetné életében.

Már ha teret kap, ha engedik, hagyják, értékelik, hogy törődő figyelmes férfi továbbra is partnerével szemben, és tudatos, együttműködő apa a születendő  gyermekével szemben..... Ha nem rúgják fel a teherbeesés tudatosulásától az addig jól működő párkapcsolatot, és nem zárja ki a nő a férfit az életéből, a hétköznapokból, örömökből, teendőkből.

Természetesen foghatunk mindent a várandósság miatt felborult hormonháztartás okozta feszültségre, lelki és testi változásokra stb...  de ismét József Attila szavai jutnak eszembe.... " Annyit feledni nem tudsz, hogy ember ne maradj..."

Természetesen előfordulhat, hogy egy kapcsolatot nem érzünk elég erősnek ahhoz, hogy családdá nőjje ki magát, de még egy ilyen extrém helyzetben sem mindegy miképp intézzük azt a szakítást, ami tulajdonképp mégsem vethet véget a két ember közötti kapocsnak, hiszen közös gyermekük felelőssége ott kell éljen valami egészséges keretben a mindennapokban. Azonban ebben az esetben is vannak bizonyos emberi íratlan etikai szabályok amivel illik megtisztelni azt, akivel szép hónapokat, perceket éltünk meg és aki ráadásul megajándékozta a nőt a sok sikertelen próbálkozás után az anyaság misztériumával.